Amikor eljutunk arra a pontra a párunkkal, hogy összeköltözünk, akkor jön még a fekete leves: a lakáskeresés és a hogyan tudunk együtt élni szitu. Most mi épp ezen a göröngyös úton haladunk, ugyanis végre, (igen, ennyi év elteltével) összeköltözünk. Ez nagy lépés nekem, ez nagy lépés neki és hatalmas lépés mindkettőnknek. Mi olyan távkapcsolat félében éltünk tíz évig, bár több esélyünk volt találkozni, mint például annak, akinek a párja külföldön van. Viszont mégis a hétvégék voltak megoldhatóak, persze akadtak olyan pillanatok, amikor több időt is együtt tudtunk tölteni.

A kapcsolatunkról

Mi a későn érő típusú egyének vagyunk. Szeretjük kiélvezni a magányt, az egyedüllétet, de az együtt létet is nagyon imádjuk. Így valószínűleg az összeköltözésben ez lesz a legnehezebb, hogy teret hagyjunk a másiknak, de mégis mindezt együtt tegyük. Tudom, sokaknál ez furcsa, hogy eddig vártunk, de az anyagiak és a család.. na meg az, hogy mi sem álltunk rá készen megakadályozott ebben. Sosem szerettem a dolgokat elsietni. A gyerekvállalás is várat magára, már ha egyszer beadjuk a derekunkat. Ez viszont egy másik téma.

Ha az ember összeköltözik akkor ismeri meg a másikat igazán. Mondják mindig. Ez valószínűleg igaz is, de bízom magunkban, bízom abban, hogy ezalatt a tíz év alatt kiismertük már annyira egymást, hogy tudjuk a másik rossz tulajdonságait is.

Eddig egyébként én úgy éreztem nem állok készen a következő lépésre, de ma már bizton állítom, hogy mehet! Már alig várjuk mindketten. Sok minden kavarog a fejemben és a pároméban is, de nagyon izgatottak vagyunk az egész miatt.

Hogyan ment a lakáskeresés?

Mivel milliomosok nem vagyunk, a vásárlás nem jöhetett szóba. Tudom, most van rengeteg lehetőség (CSOK, Babaváró, egyéb hitelek), amik megoldották volna ezt a problémát, de nem igazán akarunk ilyenbe bele menni. Egyelőre legalábbis biztos, hogy nem. Az albérlet mellett ezért döntöttük. Na meg ha mégis vennénk lakást, az sem családi ház lenne, így azt is meg kell tudnunk, mennyire jövünk majd ki a szomszédokkal vagy épp ők velünk. Mennyire bírjuk a város zaját és a többi egyéb nem megszokott tényezőt.

Tehát a májusi hónap legnagyobb része abból állt, hogy megtaláljuk a kis lakásunkat. A város meg volt, hogy hol keressünk albérletet, azon belül viszont mindegy volt merre lesz. Én mindenképp el akartam költözni faluról, nekem kell a nyüzsi és az, hogy estefelé is legyen egy bolt vagy fagyizó nyitva. Bármi ilyesmi. Na meg az sem utolsó szempont, hogy a munkahelyem is közel legyen.

Voltak ám elképzeléseim a lakásnézéssel kapcsolatban. Tudjátok sok-sok ilyen youtubert néztem anno’, akik otthonkeresésben voltak. Olyan szép lakásokat mutattak mindig, modern volt stb. Persze én nem a fővárosban lakom és nem is nagy a gázsi, szóval az azokhoz hasonlóak csak ilyen álomlakások maradtak.

Azonban két dologból nem engedtem: fürdőkád, erkély. Nem szeretem a  zuhanyt, még akkor sem, ha az higiénikusabb. Az erkély pedig csak azért (egy kilépővel is megelégedtem volna), hogy a bezártság érzet, az ne legyen olyan erős.

Nehéz eset vagyok, tudom.. és ezt Csaby is tudja.

Az első lakást, amit megnéztünk fel kellett volna újítanunk. Egyébként nem volt rossz, nem is lett volna gond az sem, hogy mi újítjuk fel, hisz akkor úgy rendezhetjük be, festhetjük ki, ahogy nekünk tetszik. A bérleti díjat pedig elengedte volna. DE! Nem mentem bele. Vagyis majdnem, de akkor írt a főbérlő, hogy kiadta. Úgy gondoltam, ez a sors keze.
Aztán a következő lakás nagyon pöpec volt, de sajnos a keretünk miatt arról le kellett mondanunk.

A harmadik lakás volt a kiszemeltem. Május elején találtam rá, de csak a hónap közepétől lehetett megtekinteni. Azonnal lecsaptam rá, amikor elérkezett az idő. Úgy voltam vele, ha valóban annyira tetszik, mint a képeken, akkor kivesszük. DE! Csalódtam…. de még mekkorát. Tudjátok, amikor beleszerettek a képek alapján valamibe, majd meglátjátok és puff. Gáz az egész. Szomorú voltam, mert abban bíztam és nagyon szerettem volna, viszont úgy, abban az állapotban nem kellett. Aki pedig kiadta volna, na az sem volt szimpatikus, így dobtuk a francba. Szomorú voltam nagyon emiatt.

Leírom mégegyszer: nehéz eset vagyok ¯⁠\⁠_⁠(⁠ツ⁠)⁠_⁠/⁠¯

Kezdtem egyébként rosszul érezni magam, amikor az első három lakást megnéztük. Rendesen rosszul éreztem magam, amikor beléptem azokba a házakba, ezért is ódzkodtam attól, hogy kivegyük. Nem volt meg a wow érzés. Vagy bármi pozitív dolog. Aztán ezért úgy gondoltam, hogy túl sokat akarok, túl nagyok az elvárásaim.

Aztán rájöttem, hogy NEM! Na meg pár nagyon kedves blogger társ és ismerős is biztatott, hogy nem kell kivenni, hisz ha nem érzem jól magam benne, akkor nem szabad. Nemet kell rá mondani. Ilyenkor senkire sem szabad hallgatni, csak a belső hangunkra. Időt kell hagyni arra, hogy megtaláljuk a számunkra megfelelő helyet, hisz az lesz sokáig az otthon, ahol a mindennapokat éljük. Ha pedig vannak elképzeléseink és egy-két apróbb kikötés, abból sem szabad sokat engedni. Lehet, de ez tőlünk függ. Én nem engedtem és végül milyen jól is tettem.

Az első három lakásnézés után vártunk egy hetet, hogy leülepedjen, megbeszéljünk pár dolgot. Párom tudja milyen vagyok, nehezen döntök. Végül mondtam neki, ha a következő három lakásból egybe se szeretek bele, akkor is válasszon. Ne is figyeljen rám.

Eljött hát a lakásnézés napja, vasárnapra időzítettük őket. Itt azonban meglepetés ért. Már az elsőbe azonnal beleszerettem. A házaspár, aki kiadja nagyon kedves, aranyos, normális. Szuper a lakás, hasonló ahhoz, amit kiszemeltem, de ugye abban csalódtam, ebbe viszont amikor beléptem, felcsillant a szemem. Aznap költöztek ki az előző lakók, így vár(t) rá egy tisztasági festés, de mindent megold(ott) a házaspár, így június előtt be is költöztünk.

Másfél szobás, bútorozatlan, kis konyha, a fürdőszoba király (fürdőkádas >_<), az erkély gyönyörű, a kilátás is és természetesen a környék is normális.

Viszont már alig várjuk.

A másik két lakás, amit ezután megnéztünk, már csak azért volt, mert nem akartuk az utolsó pillanatban lemondani. Egyéként ott is lett volna egy, amit szívesen kivettünk volna, de végül az “igényeimet” nem engedtem el.

Így maradtunk annál, amibe első látásra beleszerettem. Az aznapi első lakás, amit megnéztünk. Amikor mindent megbeszéltünk a leendő főbérlőnkkel és utána kiléptünk a bérház ajtaján megszorítottam a párom kezét és mosolyogva mondtam neki, hogy MEGTALÁLTUK. Meg van a közös lakásunk. Nagyon boldog voltam és vagyok még most is.

Persze nagyon fura ez az egész. Elhagyni a családi fészket, önállósodni, nagyobb felelősséget vállalni. Viszont eljött ennek is az ideje.

Sajnos állatot errefelé szinte egyik ingatlanba sem lehet vinni. Maximum, ha sajátunk. Így Luna és Roxy marad a nagy udvarban, a családnál. A szívem szakad meg miattuk, de nem tehetünk mást. Mindkettő kutyihoz fogunk menni és olyankor mindig visszük majd őket sétálni, jól megnyúzzuk őket. Ahh, de basszus, nagyon fognak hiányozni. Ahogy a családom is. Na meg a cicám. Nyaffit annyiban nem féltem, hisz ő antiszoc, de anyukámmal van el a legjobban. Így valószínűleg ő el lesz továbbra is. Csak az én szívem fog iszonyatosan fájni. Na meg imádom az állatokat, hogy ott vannak körülöttem, ez is brutálisan fog hiányozni. Viszont ezt sajnos el kell fogadnom. Ez a környék, nem állatbarát. Ami érthető is. Na mindegy, igyekszünk sokat lejárni és foglalkozni velük. Miattuk azért elgondolkoztam egy hitelen és egy falusi lakáson, de egyelőre marad minden így, ahogy.

Ennyit szerettem volna egyelőre leírni. Remélem minden rendben lesz a költözéssel és az együtt éléssel. Izgatottan várom és kicsit félek is.

Ti hogy kezdtétek a párotokkal a közös életet?