365 nap. Akkor kezdődött minden. Nem tudtam, és még most sem tudom, amikor írom ezeket a sorokat, hogy meg fogom-e osztani a blogon az érzéseimet az elmúlt egy évvel kapcsolatban.. de magamnak mindenképp le kell vezetnem.

Egy éve kezdtem elveszteni mindent. Mindent amiben hittem, amit szerettem, ami az életem része volt.

Egy éve bukkantam rá valamire. Egy telefon. Egy kép. Aztán egy világ dőlt össze bennem. Majd jöttek sorban a kérdések. Miért? Mit nem adtam meg? Mire nem figyeltem? Én vagyok a rossz? Nagyon sokáig azon gondolkoztam, hogy hogy csúsztatott ki minden ilyen szinten a kezemből. Hogy hol rontottam el?!

Tudom, vagy legalábbis ezzel nyugtattam magam, hogy minden két emberen múlik, de legbelül még is inkább azon gondolkoztam, hogy mit csináltam rosszul…

Ez az érzés pedig belülről felemésztett. 

Nem is az fájt, hogy már nem szeret. Hanem az, hogy ezt milyen gerinctelen, undorító módon „közölte”.

Közölte? Úgy kellett nekem mindenre rájönni. Titok, titkok, hazudozások, füllentgetések. Viszont tudjátok, egy nő igazi kém tud lenni, ha kamu szagot érez. Bár hiába voltak bizonyítékok, egyszerűen, hülye kifogásokkal próbálta azokat eltusolni. Már csak kényelmetlen volt számára is, hisz tudta, hogy tudom. Nem vetett véget az egésznek. Nekem kellett, nekem pedig ahhoz idő kellett. Hiszen én szerelmes voltam, még ennyi év elteltével is. Szeretet, kötődés, ragaszkodás, de az elengedés.. Na az nem az én barátom. Egy hónapig örlődtem magamban, egy hónapig készítettem fel magam arra, ami jön. Amit nekem kell meg tennem. Nem engedhetek tovább a fájdalomnak, a szomorúságnak, annak, hogy hülyének vagyok nézve.

Tudjátok… Én mindig is büszke voltam arra, hogy van mellettem valaki, aki támogat, szeret, úgy ahogy és amilyen vagyok. Majd 10+év után rá kellett jöjjek, hogy kibaszott álomvilágban éltem, már jó ideje. Az első adandó alkalommal, amikor félrement, már vége kellett volna, hogy legyen. Aztán visszatáncoltam.. Mondván.. meg lehet javítani, ami elromlott. Naív Ninaa… Naív.

Viszont tavaly már nem volt visszaút. Kimondtam.

Vége.

Volt egy fajta megkönnyebbülés, de mégis az a kurva, rohadt nagy fájdalom volt. Na meg a vádolások. TE vagy a ROSSZ! Miattad nem ment. TE vagy a HIBÁS. Nem voltál elég jó. Annyira beléd ivódik ez a pár mondat, hogy elhiszed. Elhiszed és még teszel is róla, hogy ez így is legyen.

Elveszel.

Keresed önmagad. Vagyis keresnéd… de nem találod.

Az elmúlt egy évben teljes volt a káosz az életemben. Nem mennék bele a részletekbe, ez eltemetve marad a lelkem legmélyén. Az viszont biztos, hogy az első pár hónap kemény volt. Hangulatingadozások és bulik. Meg tudjátok, ha egy nő bosszút forral, akkor még az ördög is leül és jegyzetel.

Nem akartam egyedül lenni, kellett a tompulás. Bármi, csak ne gondolkozzak, ne érezzek, csak voltam.

Mindenhol azt olvastam és szinte mindenki azt mondogatta, hogy „találd meg önmagad, légy boldog egyedül is”. Azonban mi van akkor, ha nem akarok? Ha nekem az kell, hogy legyen mellettem valaki? Nem akárki kell. Az a valaki, aki szeret és én is őt. Aki törődik velem, jobbá akar tenni, megkérdezi hogy vagyok, érdeklődik és nem csak felszínesen, hanem valóban érdekli. Az, hogy beszélgessünk, akár reggelig.

Rá kellett jöjjek arra is, az elmúlt egy év alatt, hogy rohadtul elnyomtam magamban a gondolatokat. A mély és komolyabb dolgokat, mert egyszerűen nem volt olyan fül, ami meghallgatna. Ahogy az is elveszett az évek során, aki én vagyok/voltam.

Talán most kezdek visszatalálni. Önmagam lenni. Újra önfeledten tudok mosolyogni. Nem fáj, nem érdekel, elengedtem teljesen és most már csak magamra fókuszálok és egy új kezdetre.

Mondanám, hogy megválogatom ki az, akivel újra belefogok egy hosszú és tartalmas kapcsolatba, de basszus. A szerelem nem válogat, csak hirtelen arcon basz és ellopja a szíved ugy, hogy nem tudsz más felé kacsingatni. Okosnak lenni buta szív mellett… Lehetetlen. Vagy csak nekem nem megy.
Talán túl gyenge vagyok. És naiv. És társfüggő. Na meg dilis… Bármi is legyen, az mind-mind én vagyok.